Az olasz körverseny 1914-es kiadása vízválasztó volt a kerékpárversenyzés történetében. Az ötödik Giro végett vetett a pontozásos rendszernek, amelyet az igazságosabb és a teljesítményt jobban tükröző időmérés váltott fel. Az 1914-es Giro volt az első, amely feladatában már hasonlított a mai versenytípusra, véget vetett annak a szemléletnek, amelyben nem a sebesség számított, hanem a puszta célba érés, az eposzi kaland túlélése.

Az első négy évben látott kalandtúra jellegű körversenyen a résztvevők a szakasz egyes pontjain megpihentek, megebédeltek, uzsonnáztak, gyakran együtt, egy asztalnál, néhány üveg jó testes vörösbor kíséretében. A befutónál mindenki örült, hogy ép bőrrel túlélt egy újabb gigászi szakaszt, 15-20 kilós kerékpárt tekerve, egyetlen áttétellel, nyakában 3-4 tartalékgumival, szerszámtáskával, teljes felszereléssel, így hódítva meg a Dolomitok vagy az Appenninek hágóit, a Toszkána hullámzó dombvonulatait.

A verseny szervezését 1914-ben a Gazzetta dello Sport sportnapilap vette át, drámai történetekre hegyezte ki a küzdelmet, amelyet az időtényező kétségtelenül jobban szolgált, mint a pusztán beérkezési sorrendet alapul vevő pontrendszer. A sietség, a váratlan események, bukások, géphibák, és az ezt követő heroikus küzdelmek beszámolói nagyban növelték az olvasottságot. Mindemellett elsőként vezették be az időlimitet, azaz kizárás járt annak, aki a győztes után egy meghatározott időn túl ért célba. Ez a nyomás ismét csak emberfeletti küzdelmeket, drámai történeteket szült. A versenyszervező Armando Cougnet időkorlátos ötletét később a Tour de France is magáévá tette.

[...]

A teljes cikk a Bikemag oldalán olvasható